Fülinek tériszonya van.  legalábbis gyanítom.

az erkélyen hihetetlenül óvatosan, oldalazva közlekedik, néha odamerészkedik a széléhez, lesasol, vissza kettő, odalazás...  ez azért fura, mert nemrég még nagy boldogan hajigált le mindent a földszintre a korlátnál állva,  amit a végén már turnusokban szedegettünk, mert  untam a kétpercenkénti lerohangálást  . a lépcső mellett sem mer mostanában elmenni , megtorpan, és kajabál, hogy fogjam meg a kezét, csak így hajlandó bemenni a szobájába.

ennek  bizonyos szinten örülök. részint, mert óvatos, és érzi a veszélyforrásokat.

másrészt legtöbbször még mindig fordítva  nézegeti a mesekönyveit, amiről azt olvastam, hogy azon gyerkőcök sajátossága ez, akiknél a kúszás-mászás minimálisra redukálódott,   / ez stimmel /  , és a térbeli érzetük fejletlen maradt.   mióta ezt a bizalmas infót beszereztem, folyamatosan , naponta többször lemegyek kutyába, hátha Füli velem tart, együtt kúszunk egy nagyot.  hát egy frászt . legtöbbször  kinevet ,  azt mondja rám, hogy vava, és jól otthagy.  néha azért hajlandó velem kommandózni kicsit. haladunk tehát, megjött a térérzet.  

harmadrészt fogalmam sincs, ki fog szegény sarjunkkal vidámparkba menni, és felülni mindenféle horrorisztikusan magas képződményre / hullámvasút, óriáskerék és társai /  apánknak kb két méter a limit,  én már a létra második fokán szörnyethalok.